A MODEM-ben látható Anyagba vetett rítusok – Kányási Holb Margit öröksége című kiállítás egyszerre képes megrendítő, megnyugtató és felszabadító élményt nyújtani a látogató számára. Az 55 évnyi alkotó időszakból válogató, az alkalmazott textilek bemutatásától eltekintő tárlat egy olyan művész munkásságába nyújt betekintést, akire a szilárd, mélyreható mesterségbeli tudás, a szakmai igényesség és a spirituális-lelki tartalmak iránti vonzódás egész életében jellemző volt.
A látogatókat három olyan alkotás fogadja, amelyek egy képzeletbeli előszobát képezve elkülönülnek, ugyanakkor kiemelik és összefoglalják a tárlat és – talán nem túlzás azt állítani, hogy a kurátor, Áfra János sugallata szerint – a tavaly elhunyt művész ránk maradt szellemi és tárgyi örökségének lényeges vonásait. Ebből az első benyomásokat kínáló térből ugyanis ki lehet bontani a tárlaton szereplő, gondolati és anyaghasználati egységeket képező, de ezernyi szállal egymáshoz kapcsolódó tárgycsoportok szinte mindegyikét. A négy méter hosszú és közel két méter széles, a Torinói lepel személyes hangú, rituális textilátirataként is értelmezhető Lepelparafrázis
szinte eltakarja a kiállítás többi részét, egy lebegő halotti lepelként fedi a megtekintésre váró munkákat.
A mű a kurátori döntés révén ilyen hangsúlyossá és szimbolikussá tett funkciójától függetlenül is az élő organizmus és a mozgásban lévő test nyomainak, nyomhagyásainak mikéntjét és lehetőségeit vizsgálja. A lepel középső, belső részén látható, Kányási Holb Margitot ábrázoló, elmosódott fotó a kiállításban felvételről megtekinthető Lepel – Rendelt út (2009) címet viselő performansz során készült.
Az akció során végrehajtott, hosszú szalagba történő bebábozódásra való emlékezés jelentéstartalmával feldúsult lepel az alkotó gyakorta használt anyagaiból tevődik össze: a vászonra felvitt digitális printet két oldalról közrefogó, gyapjúból, nemezből készült sáv növényi elemeket rejt. A faágak, levelek, zsurlók és füvek kiszáradt teste,
az élő állatról lenyírt, elhalt sejtekből álló matéria (a gyapjú) mind-mind magában hordozzák a valaha volt élő entitások elmúlásának nyomait,
az aktív, cselekvő idő meghosszabbításaként a magatehetetlen lebomlás, eltűnés folyamatát is. A lepel hátuljára varrt címkére szemmel jól láthatóan, utólagosan került az első terv időben visszamenőleges dátuma. Ez a gesztus a szakrális relikviákra is vonatkozó kronologikus sorrendek felállításának, a kortárs intézményrendszer elvárásainak szokásrendjébe való beilleszkedést jelöli. A Lepel – Rendelt út és a Lepelparafrázis közötti kapcsolat, azaz a performansz, annak felvétele és abban résztvevő elemek installációvá alakítása – a cselekvő mozgás lenyomataiból statikus emlékező helyek létrehozása – több műalkotáspárra is jellemző. Ilyen a Kerékbetörés performansz (2007), illetve az Objekt a Kerékbetöréshez (2007), amelyek esetében az előző pároshoz viszonyítva az eszközök és az anyagok különbözőek. De
a történetmesélést nélkülöző, a szerves anyagok egymáshoz és az időhöz való viszonyulását előtérbe helyező attitűd azonos.
A Labirintus (2005) című gyapjúkép és a Labirintus (2009) című performansz között más típusú, jóval közvetettebb viszony áll fenn, és az alakzat, illetve annak variációi többféle formában is megjelennek a kiállításban.
A Labirintus performansz térbeli struktúrát hoz létre (amelynek megépülésébe annak rombolása is beletartozik), ehhez hasonlóan hosszan tekereg a Spirális – Életútnyomok (2015-2015) tizenhat méter hosszú, talpas faoszlopokra erősített vászna.
Az aktuális kiállítás térbeli adottságaihoz igazodó installáció egyik oldalán családi fotóalbumból válogatott részletek fotómontázsát látni.
Az egymásba érő emlékfoszlányok elmosódó és elkenődő elemei, a visszaidézhető pillanatok ismétlődésének hullámai körbejárhatók, az emlékezés e szövetének hátoldalán sprayfoltok nyomai teszik igazán személyessé a fény átvilágító erejét is felhasználó alkotást. A spirális forma megjelenését látjuk a Lepel – Rendelt út performansz köldökzsinórszerű szalagjának kezdő elhelyezésében. A művész önmagát bepólyáló hengergőzésének esetlegessége, a pólyafonalnak az esendő testen történő egyenetlen eloszlása a Kígyó (1995) megjelenési módjára emlékeztetnek. Utóbbi nemezkompozíció egy spirálisan feltekeredett lényt idéz meg. Testének kisebb-nagyobb kitüremkedései nem véletlenszerűségből, hanem az élet fenntartásának szükségszerűségéből adódnak:
a lenyelt zsákmány emésztés közben is jól kivehető nyomai jelennek meg a test megvastagodásaiban.
Az alakzat életműben betöltött kiemelt szerepét az is hangsúlyozza, hogy Kányási Holb Margit összevarrva fennmaradt filcdarabjait özvegye, Fátyol Zoltán kettős spirálba rendezve állítja ki (Rajzás, 2015–2026) erre az alkalomra.
A fizikai és lelki folyamatok mozgalmasságát, állandó változását megjelenítő kompozícióban a fölé elhelyezett Sorjázó I-II. (2015) textilkollázsokból ismerős filcdarabokat látni. Ez utóbbiak apró, egymás mellé szorult telkekből és közöttük futó keskeny utakból álló falvak felülről fotózott látványához hasonló. Az útkeresés bonyolultságát felmutató térképszerű textilek sora (Várostérkép, 1999; Vízi utak II., 2014) a kiállítás utolsó szekciójában feketére festett falak között tovább folytatódik. A Ködfelhő (2003–2026) című hártyavékony nemezkép négyzetrácsot alkotó fonalai
mintha egy raszteres térképen tárnák elénk a növények és a gyapjú alkotta vidék domborzatát és darabokra eső úthálózatát.
A kiállítás apropóján a kurátor és az özvegy döntése nyomán lightboxba került anyag a hátulról érkező fény hatására nemcsak jobban megfigyelhetővé válik, de újabb jelentésréteget is kap. A ködfelhőben megakadó, de azon mégis átszüremkedő napsugarak is érzékelhetővé válnak. Ugyanilyen gondos és látványos módon kerültek installálásra a „Nád alól és…” (2005–2026), valamint a Tükör által… II. (2005–2026) is. Az előbbibe bevarrt apró csillagok a bomló anyagon sokasodó fürge pókokra emlékeztetnek, az utóbbi címébe foglalt bibliai idézet pedig az alkotások szakrális aspektusát hangsúlyozza.
A fölülről néző pozíció mellett Kányási Holb Margit műveiben igen gyakori a felfelé nézés gesztusa is – ami sok esetben rituális, illetve transzcendens töltetet ad a tárgyaknak. A tárlat képzeletbeli előszobájának kiemelt helyét elfoglaló Lepelparafrázis mögött
Áfra János kurátor olyan installációk sorát helyezte el, amelyek egymást erősítve mutatják fel a művész textilekhez fűződő belsőséges viszonyát
és szakrális-spirituális érdeklődését, ugyanakkor elkerülhetetlenül emlékeztetnek Kányási Holb Margit elhunytára is. A Titok (2009) emelvényre helyezett nagyméretű textilje egy felbontott és belső tartamát elveszített batyu formáját veszi fel. A különböző rétegek – sárgás gyapjú, finom selyem és áttetsző géz – egymásra rakódása egyszerre idézi fel a leveles tészta sajátosságait (és így egy, a családi egységet sütéssel-főzéssel egybetartó női alakot), illetve azt az utazót, akinek kiürült batyuja hiába várja vissza használóját, az már csak a néhány centivel mellé felakasztott halotti lepelről inthet vissza. Az élet múlékonyságát szimbolizálja a közvetlenül mögé helyezett Homokóra (2006) is, amelynek barna és törtfehér redőinek puhaságába a beledolgozott tüskés akácgallyak láthatóan egyre nagyobb lyukakat vájnak, és a molyrágással tovább gyengülő anyag nagy valószínűséggel most látható utoljára kiállítva.
Az installációs sor végére kerülő Szárnyak (2005) tovább mélyíti a búcsúzás, a gyász hangulatát.
A gyapjúból formált szárnyak nehezékei a vázat biztosító fonalhoz tartozó szövőkellékek, vetélők. Ezek a használati tárgyak nem kerülhetnek többé az alkotó kezébe, így a mű jelen kiállítási kontextusában a nehezékektől való elszakadást is megjeleníti.
A szakadások és hasadások – mint az élő szervezetek működésének lenyomata, emléke – is többféle módon jelennek meg a kiállításon. A már említett Kerékbetöréssel azonos egységben
a Kis járom (1995–2006) a hideg fém és a puha gyapjú találkozásával utal az eke földet felszakító, feltörő tevékenységére.
Az Égi borona (1999–2017) csomókból és fonatokból, feltekert kötelek alól is kilógó akácágainak tüskéi pedig elkerülhetetlen sebeket vetítenek elő. A kicsit távolabb található Légi folyosó II–IV. (2015) kollázsaiban papírból kitépett lyukak engedik át magukon a levegőt. Mint ahogy ezekben a művekben, úgy a kiállítási egységek mindegyikében lépten-nyomon bibliai utalásokra bukkanunk. Így lép be az installációk sorába a Hármasság (2006). A textilképek közül ide sorolható az Égő csipkebokor (2006) és az Ugye, ilyen a mennyország? (2000), ami félig figuratív megoldásaival egyszerre gyönyörködtető, és a cím révén (ön)ironikus kompozícióként is értelmezhető.
A kiállítás „előszobájára” visszatérve, a látogatót fogadó látvány fontos eleme a Lepelparafrázis melletti, még annál is hatalmasabb méretű, eltűnt textilekről készült, szorosan egymás mellé helyezett fekete-fehér fotóegyüttes (Folyamat I-IV., 1977). Az alkalmazott textilek leggyakoribb alapanyagaiból, jutából és pamutból készült alkotásokra fotóval történő emlékezés magába sűríti a tárlat egészének koncepcionális alapvetését.
Mint ahogy ezek a textilek eltűntek a megtapintható és kiállítható valóságunkból, úgy tűnt el a textilművész az élők sorából.
És a kiállítás közvetítésével, az alkalmazott iparművészei alkotásokat nélkülöző válogatás révén eltűnik (okafogyottá válik) az a sokszor feltett kérdés is, hogy Kányási Holb Margit mennyire számít inkább alkalmazott, textil-, ipar-, képző- vagy performanszművésznek. A textilképek kiváló kompozíciós készségről és rendkívül biztos technikai tudásról tanúskodnak. Témáik gyakorta a természeti környezet jelenségeiből merítenek, mint például Aszály (1989) és Forróság (1989), Bozótos (1998), Fosszilis bokor (1998), Kis pelikán (1991) és Vízmosás (2005). Kányási Holb Margit művészetében a természet nemcsak alapanyagok és motívumok révén jelent ihletforrást, hanem olyan közegként van jelen, mellyel az ember (és a művész) szüntelen, szoros kapcsolatban áll, legyen az fizikai, gondolati vagy spirituális jellegű. Ez a viszony az egész életműre jellemző, és már az 1976-os Életfa című szőttesen is ugyanúgy kiviláglik, mint a jóval későbbi térbeli alkotásokon és gyapjúképeken („Hervad már ligetünk…”, 2005; Röptetés, 2005).
Utoljára visszakanyarodva a kiállítás enteriőrjének nyitóképéhez, Áfra János kurátori bevezető szövege mellé helyezve látjuk a Fátyol Viola készítette fotót (Családrajz – Anya hógolyókkal, 2010), amelyen Kányási Holb Margit hógolyó-glóriával a feje körül néz ránk. Ez a szentképeket ironikusan-humorosan profanizáló megjelenítés egyrészt újfent emlékeztet az elmúlásra, másrészt a családtagokkal ápolt, egymást támogató és művészileg termékeny kapcsolatra is felhívja a figyelmet.
A képzőművész férj és a fotóművész gyermek jelenléte megkerülhetetlen a művész életében és alkotásaiban is,
így organikus módon kerültek a kiállításba családtagok közvetítette művek. A Kerékbetörés performansz I–VI. (2007) werkfotóit Fátyol Viola készítette, és azt is tudni lehet, hogy a Megtalált tárgy (2021–25) többszörösen javított és foltozott ágyneműhuzata is az ő javaslatára került lightboxba. Fátyol Zoltán pedig nemcsak a gyűjtemény gondozója, de restaurátora és elrendezésüknek segítője is. Mint e hosszúra nyúlt beszámolóból érzékelhető, a tárlaton helyet kapó tárgyak számtalan szállal és módon kapcsolódnak egymáshoz. A most megnézhető válogatás egy rendkívül összetett, koherens és önazonos képet rajzol meg a művészről, aki számára a biztos anyagismeret kiindulópontként szolgál a lelki folyamatok megfigyelésére, az élet állandóan hullámzó folyásából kihasított részleteken, darabokon keresztül.
Kányási Holb Margit
élete és karrierje jelentős részét Debrecenben és vonzáskörzetében töltötte, számos önálló kiállítása nyílt a környéken.
A legutóbbi évtizedben például a Kölcsey Központban (Keresztpontok/Pályakép, 2021), a Csokonai Vizuális Műhely Galériában (Textil-rítusok, 2018), a balmazújvárosi Semsey kastélyban (Rendelt út, 2017), illetve férjével és lányával közös tárlatokon szerepeltek művei a Református Hittudományi Egyetemen (Egy hajóban, 2017) és a Sesztina Galériában (Kettő az egyben, 2016).
Ugyanakkor – mint ahogy a mostani kiállítás kurátora, Áfra János kérdésére válaszolva hozta szóba az alkotó egy 2013-as interjúban – valamiféle passzív ellenállóként, a kultúrpolitikai harcokkal és a kifelé nyitással párhuzamosan megjelenő belső diszkriminációval szembe helyezkedve, illetve mindezen felülemelkedve, fiatal helyi művészek számára (alkotói vagy akár tanári) viselkedésmintaként is értelmezhetően, Kányási Holb Margit eddig nem állított ki a MODEM-ben. Ez az elvi megfontolásból fakadó következetesség a MODEM utóbbi időszakban tett erőfeszítései következtében okkal oldódhatott volna fel, ám ezt Kányási Holb Margit tavalyi halála megakadályozta. Talán éppen ezért egyszerre idő- és szükségszerű ennek a kiállításnak a létrejötte, még ha a búcsúzás és az elmúlás hangulata lengi is be.
Az Anyagba vetett rítusok – Kányási Holb Margit öröksége című kiállítás a debreceni MODEM-ben tekinthető meg augusztus 9-ig.
Fotók: modemart.hu
